A nő számítógép

Katherine Johnson halálával véget ér az Amerikát a világűrbe küldő csúszdaszabályokkal rendelkező nők korszaka.

Mielőtt a számítógépek gépek voltak, nők voltak. Az olyan NASA egységeknél, mint a Jet Propulsion Laboratory, papírral, ceruzával és csúszkával kiszámították a tolóerő-tömeg arányt, amely Dr. Strangelove stratégiai bombázóit a levegőben tartotta, és megrajzolták azokat a pályákat, amelyek a leszállóegységeket a Holdra helyezték. Munkájuk segített az Egyesült Államoknak megnyerni a hidegháborút és az űrversenyt, de kevesen kapták meg a megérdemelt elismerést.

De a matematikus és fizikus, Katherine Johnson, aki 101 éves korában elhunyt, elnyerte az Elnöki Szabadságérmet. Fekete nő volt, csodagyerek, aki az iskolában tanított, mert akkoriban az egyetemi campusok rasszista volt. 1953-ban csatlakozott egy kizárólag fekete nőkből álló csapathoz a NASA langley-i létesítményében.

Akkoriban a férfiak domináltak, a számítástechnika akaratlanul is a nőkre ruházta az előnyt. Alan Turing háborús projektjében a német Enigma kód feltörésére a nők véletlenül lettek úttörők, mert a férfi kutatók úgy ítélték meg, hogy a vezetékek és kapcsolók tömegével való munkavégzés a nők számára megfelelő kézi munka. Az amerikai repülésben 20 évvel később a férfiak a mentális számításokat megbízhatóbbnak tartották, mint a gépeket. Így a nők szabadon játszhattak a korai IBM-ekkel, és az első programozók közé tartoztak. Később Margaret Hamilton, az MIT-től írta meg a kódot, amely az Apollo 11-et a Holdon landolta, egy majdnem olyan magas papírkötegre, mint ő. És miután elvégezte azokat a számításokat, amelyek Alan Shepardot az űrbe, John Glennt pedig pályára állították, Johnson kidolgozta azokat a navigációs térképeket, amelyek nyomán Neil Armstrongot a Tranquility Base-en helyezték el. Halálával talán csak egy maradt meg az ötvenes évek női számítógépei közül – Susan G Finley, a NASA legidősebb kiszolgáló nője. Részt vesz a Jupiter és a Plútó küldetésben, nincs nyugdíjazási terve.